A TUDÁS érték, amit átadhatok. Kincs az emberiség számára

Hova lett az a sok ismeretanyag, ami az enyém volt…talán még mindig itt van velem? BÍZOM MAGAMBAN!

Gyermekoromban kis termetű, vékony kislány voltam. Szüleim nagyon jók voltak hozzám, mindent megadtak, amire szükségem volt. Kaptam finom ételt, de játékaim és ruháim – elmaradtak a többi gyermekétől. Jó kislányként sokat játszottam csendben az udvarunkon, az igazi örömöt az iskolában már első osztályosként elért tanulmányi sikereim jelentették. Büszke voltam arra, hogy én okos vagyok. Ha kezembe vettem egy könyvet, faltam és nem tudtam letenni. Élvezetet találtam abban, hogy megértettem és elképzeltem a történeteket.

Serdülőkoromban – rá kellett jönnöm, hogy elszigetelődtem a közösségtől. Úgy éreztem, nem vagyok megfelelő és elfogadható számukra. Sokszor pillantásaik bántóak voltak, amikor elhasznált cipőmre néztek. Elfogott a szégyen. Ez csak fokozódott, amikor a lányok fejlettebbek voltak, mint én és a fiúk már kerülgették őket. Úgy éreztem, nem vagyok szép. A könyvekhez menekültem, ami biztonságot adott.

Csekély önbizalmam, háttérbe szorította kezdeményezéseimet, sőt, igyekeztem mindenkit kiszolgálni, eleget tenni kéréseiknek, így feláldoztam magam a külvilág számára. Az volt a célom, felhívjam magamra a figyelmet és kicsikarjam a dicséretet, a megelégedést a társaimtól. Lelki sérüléseimet ezek a próbálkozások nem oldották fel.

Ahogyan szüleimtől láttam, mindenki támogatja családtagját, természetesen, én is ezt tettem. Sajnos hamarosan a betegség is felütötte a fejét. Sokat adtam magamból, így elhanyagoltam saját szükségleteimet, jó gyermekként továbbra is úgy cselekedtem, ahogy a lelkiismeretem diktálta.

– A felnőtté válásomban ezt a mintát követtem. Nehezebb volt, mert saját családom mellett – egy szem gyermekként – szüleimet is el kellett látnom. Tudom, hogy ez volt a feladatom, de azt be kell látnom, hogy addig és úgy vállalhatom a felelősséget másokért, ameddig erőszak nélkül teszem és adom, amire képes vagyok. Ha nem bírom tovább, segítséget kell kérnem. Így is nagyon jó gyermekük vagyok.

– Már nem élnek és most már magamra fókuszálhatok. Tudom, hogy olvashatok, írhatok és taníthatom az embereket. Ehhez most időt adok magamnak és mindent megteszek, amit fiatalon elhanyagoltam.

Tanulj a történetemből és legyél nagyon boldog.

Ismerd fel, hogy tudásod KINCS az emberek számára.

Ha elakadtál az önismeretben, az önbecsülésben, keress egy nyugodt időszakot, amikor szembesülhetsz önmagaddal!

 

Szeretettel várlak Székely Szilvia kineziológus, AFT terapeuta, Családállító. ThetaHealing konzulens