Félelem a veszteségtől

Ági – szomorúan és elégedetlenül keresett fel, mivel 16 éve nem talál magának párt. Szeretne boldog családi életet, de próbálkozásai ellenére kudarcba fullad minden ismerkedése. Munkahelyén kihasználják, mindenki megtalálja saját gondjával, ő teljes szívvel meghallgatja őket. Számára nincs viszonzás, senkinél sem talál megnyugvást. Szeretne változtatni, ezért kineziológiai oldást kér.

Az izomteszt alapján választ kapok arra, hogy 14 éves korodban stresszel édesanyád, a család…

– Igen, akkor lesz beteg anyuci és én nekem mellette kell lennem. Nincs szabadidőm. Sok ez a teher nekem, szeretnék szórakozni, ismerkedni, mint a társaim. Elvárja tőlem, hogy ott legyek mellette, s nem veszi észre, hogy milyen bánatos vagyok. Sokszor sírásba menekülök, de hiába.

Apának hiába panaszkodom, ő csak munkába jár és fáradtan tér haza. Én vagyok, akire számíthat. Ez  dupla teher, – „jó lenne, ha – megbecsülnének”.

– A nyári szünetben összeismerkedem Attilával. Nagyon kedves fiú. Szeretne nekem udvarolni. Tudomásomra jut, hogy ő is hasonló családban él. Vágyódik a szeretetre, de mindenki a saját gondjával van elfoglalva. Úgy érzem a sors összerendelt minket, hiszen olyan jó, hogy Attilának szüksége van rám és képes viszont szeretni.

Sajnos családom nem támogatja friss barátságomat, ellenzik és visszatartanak. Most már menekülök, amikor csak tudok. Nekem is jár a boldogság!

Hamarosan anyukám kórházba kerül és bennem nő a lelkiismeret furdalás, mivel Attila is követeli, hogy vele legyek. Már nincs megértés köztünk, a bántalmazás is előfordul, amit elviselek. Félek a veszteségtől. Megengedem, hogy sértegessen, bántson. Fáj, de szükségem van rá.

Tehát nem tudtad megvédeni magad, ezért képtelen voltál kiállni magadért. Megértésre vágytál, de közben áldozatként éltél, hogy szeressenek.

– Sajnos talán csak apa lett volna, aki egy kicsit megért, de közben ő is megismerkedett egy nővel. Féltem, hogy itt hagy minket. Így is nagyon nehezen éltem meg ezeket a fájdalmakat, hiszen egyedül éreztem magam.

Most már tudom:

– Ki kellett volna kommunikálnom, hogy apu törődj anyuval, amíg meggyógyul. Értsd meg, hogy én sem bírok mindent, hiszen még diáklány vagyok.

Amikor erőt vettem magamon és kimondtam édesapámnak, hogy mennyire nehéz ez a helyzet, valami csoda történt, mert szeretettel magához ölelt és így szólt, „miért nem szóltál előbb”,  – azt hittem, hogy te egy erős lány vagy.

– Igen, sosem mutattam ki, hogy nem bírom, valóban azt láthatta a világ, hogy mindent elbírok.

Végre Attilával is átbeszéltem sérelmeimet – ő is sokkal megértőbbnek tűnt.

Hála a megértésekért, így már nem is olyan fájdalmas ez a világ.

Meg kell tanulnom a nyílt kommunikációt és kiállni magamért. Köszönöm az oldást.

0 hozzászólások

Válasz

Szeretnél te is hozzászólni?
Regisztrálj ingyenesen!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

13 + kilenc =